2016. augusztus 24., szerda

2.fejezet

Sötét horizont

      A hold ezüstösen ragyogott a fekete égbolton, melyet ezernyi csillag ragyogása tarkított.  Tücskök halk zenéje töltötte be, a szokatlanul hűvös levegőt, melyet a szél lágyan sodort a keblén, és kelt vele útra.  Zsenge fűszálakat lengetett meg, és  gyenge fák ágait mozgatta, ellentmondást nem tűrő kecsességgel suhant el egy magányos lovas mellett. Játékra kelt a ló sörényével, gyengéden cibálta a vaj színű tincseket, amik sártól, és a ló izzadságától voltak lucskosak.
    Halkan lépkedett az állat a fűben, testét átitatta az izzadság és a mocsok. Egy, valaha díszes drága nyereg  volt a hátán, de mostanra a bőrt kiszívta a nap, és az intenzív használat miatt több helyen is szakadozott. Gazdag díszítése megkopott, de maradtak még árulkodó jelek az eredeti kinézetéről: zöld festékkel húzott finom vonalak a Tündérek népének címerét rajzolta ki.  A kantár csak egy egyszerű madzagból rögtönzött darab volt, és a zabla is csak rá volt erősítve.
       A kimerültségtől megbotlott a ló, de mielőtt eleshetett volna, lovasa megrántotta a kötelet, mire a zabla megfeszült, és a hátas már vissza is nyerte az egyensúlyát. Sötét csuklya takarta a lovas arcát, csak élesen kirajzolódó arccsontját  sápadtan világította meg a hold. Arca a fájdalomtól grimaszba torzult mikor a kötél a tenyerébe vájt, és felsértette vele a csúf heget a tenyerén. Vér serkent, és sötétre festette a kantárszárat. Egy  kövér vércsepp a ló lapockájára csöppent,  és vörösre színezte az állat szőrét.
       Hosszú órákon át meneteltek, már a nap első, aranyló sugarai utat törtek maguknak a tintakék égbolton, és megszólaltak az első madarak; trillázva köszöntötték a felkelő napot. A ló egyre bizonytalanabbul lépkedett, de amint a lovas a sarkát az oldalába mélyesztette ismét gyorsabb tempóra váltott. A lovas keze mélyen a nyereg táskába túrt, és előhúzott onnan egy fém színű kulacsot. A szájához vette, de csak egyetlen kövér vízcsepp gördült végig az üveg nyakán, és landolt a lány kiszáradt, sebes száján. Mohón lenyalta az ajkát, majd csalódottan, és vágyakozóan ismét megdöntötte, de az üres volt. Összeráncolt szemöldökkel dobta vissza a táskába az üveget, és a tekintete a horizontot pásztázta. Egyre bizonytalanabbul lépkedett a ló, minden lépésnél meg-megingott a teste,  a lovas hiába sarkalta, nem tudta biztosabb léptekre ösztönözi.
       A hátas élesen beszívta a levegőt, és azonnal ki is eresztette. Az egész teste megremegett, majd hangatanul térdre rogyott, megtámasztva fáradt testét a puha harmatos fűben. Még mielőtt leesett volna, a lovas leugrott a nyeregből. Pánikba esett. Mielőtt lefeküdt volna a ló, kikapcsolta a heveder szíjat, és lerángatta a nyerget, amely az izzadságól a szőrhöz tapadt.
       Két kezébe fogta az állat selymes orrát és gyengéden simogatni kezdte. Szép, dallamos nyelven suttogott a fülébe, majd lassan és óvatosan levette a fejéről a kantárt. Kibújtatta a füleit, és oldalra dobta a szerszámot. Hátrahajtotta a csuklyáját, ezzel láthatóvá téve az arcát.
     A gyér napfényben kirajzolódott éles arccsontja. Éjfekete haja gyönyörű kontrasztot adott vékony arcának. A mélyen ülő szemei nagyon világos szürkék voltak, szinte fehér, csak néhol egy-egy arany szál látszott az  íriszében. Vékony, remegő kezével gyengéden megsimította az állat izmos nyakát.
             -Tarts ki!- suttogta. Hangja selymes volt, de remegett a kétségbeeséstől. Két ujjal megérintette a ló homlokát, majd becsukta a szemét, és halkan dúdolni kezdett. Kezdetben csak mormogott, de aztán, ahogy egyre hangosodott, egy bonyolult szövegű, cifra nyelvezetű, lágy szöveget kántált. Testét vörösen izzó aura fogta körbe.
     Mikor abbahagyta, elégedetten látta, hogy a hátas felemeli a fejét. Kimerülten megdörzsölte az állat orrát. A ló fölállt,nagy szemekkel nézett le  a lányra, mikor az nem mozdult, nyugtalanul kapálni kezdte a földet, és prüszkölt.
             -Pihenj le, hosszú még az utunk.- mondta kedvesen és megpaskolta a ló nyakát. -Nem bánt itt minket semmi-  mondta, majd megfogta a hátas orrát, és ismét halkan suttogott neki, miközben egyenletesen simogatta a nyakát. Pár perc elteltével megnyugodott.-Maradj,és feküdj le szépen.- mondta végül.  Az, mint aki érti, letette a  fejét a fűbe és becsukta a szemét.
     Lefeküdt a ló mellé, de amint lehunyta a szemét lépéseket hallott. Először messziről, de másodperces gyorsasággal erősödött a hang egészen közelire. Riadtan kapta fel a fejét, de elkésett. A magas alak már a feje fölé hajolva vigyorgott az arcába.
              -Legközelebb hagyd, hogy a lovad gondolkodjon- mondta az alak pimaszul, és a lány karja után nyúlt.


      A villám fénye egy pillanatra betöltötte a szobát, majd minden ismét elsötétedett. Az eső halkan kopogott az intézet ablakán, ritmustalanul verte az üveget. Hirtelen dörgés hallatszott, mélyen, öblösen zengett, majd ismét csak az eső kopogását lehetett hallani. Kint a nyár ellenére, hűvös volt a levegő, szél süvített.
      Bryan a folyosón állt, és a szép, színes ablakon keresztül figyelte, ahogy az esőcseppek egymással versenyezve folynak le. Az ablak egy jól ismert jelenetet ábrázolt, ahol Raziel angyal a tóból emelkedik ki, egyik kezében a Végzet kardja, a másikban pedig a Végzet kelyhe. A tó partján, az angyallal szemben ott volt Jonathan Shadowhunter. Bryan mindig komorna látta a képen szereplőket; az angyal kőkemény vonásai, ahogy egész testét körülölelik az ezüst szárnyai, Jonath an, ahogy eltörpül Raziel mellett. Ahogy csurgott le az ablakon a víz, olyan látszatot keltett, mintha az angyal könnyezne.
      Magnussal folytatott  gyors, de annál mélyebb beszélgetés óta két nap telt el. Sokat gondolkozott azon, amit a boszorkánymester mondott. Catrina testvére helyett, testvére volt.
      Mikor New Yorkaba került, egyedül volt és félt, nem ismert senkit, mindenkit ellökött magától, mert félt, hogy egyszer csak, levetkőzve a kedves álcát, gorombán fognak vele bánni, talán még meg is ölik. Gyakran gyötörték rémálmok a sötét harcosokról, újra meg újra visszatért a jelenet, ahogy az anyja, eltorzult arccal a falhoz szorította, de ő addig dobálta magát még el nem szabadult....
       A gondolkodásból egy hideg, vizes kéz zökkentette ki, mely a tarkójához csapódott. Tudta, hogy kihez tartozik ez kéz.
          - Ilyen hideg van kint- mondta a kézhez tartozó hang. Bryan lassan megfordult, és halványan rámosolygott a csillogó szemű Catrinára. Haja vizesen tapadt a fejére, és halványkék pólója nehéz volt a víztől, látni engedte szép alakját , aranyfoltos zöld  szeme csillogott.
         -Cat, már megint kiálltál az esőbe?-kérdezte rosszallóan a fiú, de mosolygott. A lány válaszul csak még szélesebben mosolygott. -Sosem fogom megérteni, hogy miért szereted ennyire a viharokat- mondta mosolyogva Bryan.
         - Nem is várom el, hogy megértsd- mondta a lány tettetett sértődöttséggel, majd a kezével úgy tett, mintha lefröcskölné a fiút. - imádom ahogy fék nélkül tombol, azt a szabadságérzetet amit nyújt- felsóhajtott és felnézett a plafonra - feltölt- mondta halkabban.
          - Te dilis vagy- mosolygott Bryan. - de én ilyen dilisnek szeretem az én parabataiomat- mondtam, majd összeborzolta a lány vizes haját. Catrina odanyúlt a fiú kezéért, hogy ellökje onnan, de amint hozzáért és ellökte, máris lendült a keze és oldalba bökte a fiút. A lány ujja  Bryan oldalába fúródott. A fiú felszisszent, és mosolyogva összegörnyedt, és a keze  már lendült is, és két kézzel bökdöste a lányt, aki felnevetett majd játékosan elsötétült a szeme.

       Emberi szemmel szinte érzékelhetetlen gyorsasággal kirúgta a parabataia lábát. Bryan szeme elkerekedett, de mielőtt földet ért volna felnyúlt és határozott mozdulattal lerántotta a lányt maga mellé. Catrina sikoltott egyet mikor elvesztette az egyensúlyát, de azonnal visszanyerte, és ráesett a fiúra. Rákönyökölt a mellkasára, és vidáman mosolygott. A fiú bokája hajlatába illesztette a lábát, és rátámaszkodott.
      Diadalmasan a fiú szemébe nézett, nedves haja a fiú homlokát csiklandozta. Bryannak csillogott a szeme, akár a tenger, mikor az utolsó napsugarak a felszínén táncot lejtenek.
       - Nyertem- mondat elégedetten a lány, majd legördült a fiúról. Bryan elmosolyodott, majd hirtelen oldalra lökte a lányt, aki próbált felállni, és teljes súlyával rátámaszkodott. A lány két kezét a feje mellett a padlóra szorította, és vidáman csillogó szemmel a lányra mosolygott. Teljes testével ránehézkedett a lány testére, egész testével a padlóhoz nyomta.
       -Tényleg? Pedig én úgy látom, hogy elég szorult helyzetben vagy.- mondta vidáman. Szőke haja a szemébe lógott, és kaján vigyor terült szét az arcán. Catrina felnevetett. Nevetése betöltötte a folyosót, elnyomva az eső monoton kopogását. A lány megrántotta az egyik kezét de az nem szabadult. Tettetett sértődöttséggel felnézett Byanra
       -Na jó, most már engedj el.-mondta, még mindig sértődötten. Bryan még szélesebbre húzta a szálát.
       -Küzdj meg érte.- hangja vidáman csendült. Egy ujjnyi hely sem volt az orruk között.  Egy pillanat erejéig nem mozdult, de aztán elfordította a fejét.- Te mindig olyan kemény lány voltál, mutasd meg, hogy szabadítod ki magadat ebből - heccelte, de az unottan nézett fel a fiúra.
       -Ne csináld már!-mondta Catrina erőltetett unottsággal- bizonyítás nélkül is mindenki tudja, hogy én vagyok a legjobb-kacsintott a fiúra.
       -Nem, nem te vagy- mosolygott Bryan- te neked csak nagy a szád, és túl sokat képzelsz magadról- mosolyogva ismét közel hajolt a lányhoz, a meleg, párás lélegzete súrolta Catrina orcáját. A heccelésre mindig is érzékeny volt.
        -Várj csak te tehetségtelen....- kezdte vidám indulatossággal, de ekkor egy bakancs jelent meg Catrina fejénél. A lábbeli gazdája leereszkedett Catrina látóterébe.

     Arany fürtök tekeredtek hosszú, ovális arca mellett, gyönyörű keretbe foglalták sugárzó ábrázatát. Szemében vidámság ragyogott. Halvány rózsaszín ajka széles mosolyra görbült.
     -Szép támadás, Bryan- dicsérte a fiút Jace. - látszik, hogy az utóbbi időkben nem hagytad ki az edzéseket.-kacsintott.- Ellenben Catrina, mindig figyelj oda az ellenfeledre. Legyen rajta mindig a fél szemed. - mondta jókedvűen.
      -Én mindig figyelem!- mondta panaszosan a lány.- csak olyan kiszámíthatatlanul tört rám - nézett lesajnálóan a még mindig a kezére támaszkodó fiúra. Arca sugárzott, és elharapta a száját, nehogy előtörjön a nevetése.
       -Nem vicces!-förmedt rá Catrina, majd ismét megrántotta a kezét, de nem mozdult. A fiú szeme még mindig csillogott.
        - Mit kapok ha elengedlek?- kérdezte derűsen- ugyanis nekem nagyon tetszik az irónod. Egyedi, könnyű fogású, finom, aprólékos kidolgozású darab...-mondta elgondolkozva, mire Jace felnevetett.
         -Nem kapod meg!-mondta határozottan a lány. -Abu Dhabiból hozta nekem Alec, mikor ott járt Magnussal. - Jace egyre hangosabban nevetett.
         -Hát itt meg mi történt?- kérdezte egy kíváncsi hang. Jace mellé, egy karcsú, alacsony, vörös hajú alak állt, és leplezetlenül mosolyogva nézte a jelenetet. Hátulról átkarolta Jace derekát, és lábujjhegyre állva elérte a vállát, és saját állát nyugtatta rajt. Jace mosolyogva megsimította az apró művészkezeket a derekán.
    Catrina zavarában elvörösödött. Ritka érdekes látványt nyújtott a padlóhoz szegezve. Akár csak az apja, ő is nagy becsben tartotta a büszkeségét, amiből, nos rengeteg elpárolgott.
          -Jó. Akkor ezt még megbeszéljük- kacsintott Bryan, majd áthelyezte a testsúlyát, és a lány már is kiszabadította a kezét, amin egy nagy piros folt volt, ott ahol Bryan rátámaszkodott. Kiugrott a fiú alól, és már talpon is volt. Felszínességből úgy tett, mint aki leporolja a nadrágját, pedig semmi szükség nem volt rá; a vizes sortjára nem tapadt kosz. Clary és Jace leplezetlen vigyorral nézték a lányukat.
           -Az edzőteremben találkozunk- szólt Bryan- aztán ne hagyd magad így lefegyverezni, mint az előbb- mondta széles vigyorral.
           -Na várj csak!- Catrina játékosan célba vette a fiút az ujjával. - Csak öt percet adj, és már ott is vagyok, de félek, hogy túl durva leszek veled.- mondta lebiggyesztett ajkakkal a lány, majd előbuggyant belőle a nevetés.
           -Lehetetlenek vagytok.-csóválta mosolyogva a fejét Clary, de mire kimondta, már Catrina el is tűnt. Bryan egy mosollyal válaszolt a kijelentésre, majd megfordult és ő is elindult.


   Imádta ezeket a csipkelődéseket. Ilyenkor megszűnt számára a magány, és mindent az önfeledt jókedv töltött be. Ilyenkor mindig eszébe jutott, mikor először találkozott vele.  Mikor először lépett a lány a szobájába, alig pár hete érkezett. Napokig csak a falat bámulta, és nem mozdult az ágy széléről. Rettegett álomra hajtani a fejét, rettegett attól ami ott várta. Aztán néha a kimerültségtől csak eldőlt. Egyik ilyen alkalommal, mikor a kimerültségtől kábán feküdt, a lány benyitott hozzá, és kíváncsian fürkészte, smaragdzöld szemével. Kíváncsian méregette a fiút. Te lennél az? Kérdezte izgatottan a lány. Idősebb vagy tőlem. Mondta, majd megbökte a fiú orrát. Bryan összerezzent az érintéstől és elhúzódott.
   Keze a hűvös kilincsre siklott. Ahogy a bőréhez ért, olyan érzése támad, mintha áram rázta volna meg. Benyitott a terembe, és orrát ismerős szag csapta meg: a fém, és a bőr illata keveredett a izzadság szagával. A jól ismert, és szeretett edzőterem illata. A szobát sárgás ragyogás töltötte be, annak ellenére is, hogy odakinn szakadt az eső.  Fegyverek sorakoztak a falon, hosszú kardok, dobócsillagok, és apró pengék, és éles tőrök.  Mindegyikbe rúnákat véstek.
      Hosszú léptekkel átszelte a helységet, és megállt egy nehéz, faragott fenyő szekrénynél. Finom, precíz munkával faragott bútor mindig elkápráztatta a fiút. Kinyújtotta a kezét, és ujjait végigfuttatta a bele vésett motívumokon. Rúnák sorakoztak rajta, és megtalálhatók voltak rajta a négy nép szimbóluma is; a Hold gyermekeié, az Éjszaka gyermekeié, Lilith gyermekeié, és a tündérek népéé. Ujjai a nyitógombra kulcsolódtak, aztán egy határozott rántással, kinyílt a szekrény. Apró dobókések,  számszeríjak,  és nyílvesszők foglaltak benne helyet. Felkapott két éles dobókést, és egyszerre megpörgette őket az ujjai közt.
     A gondolatai száguldottak, ahogy közeledett a céltábla felé. Egyre csak Catrina járt az eszében. A lány, ahogy nevet, ahogy csipkelődik vele, ahogy vállvetve küzdenek egy csatában, ahogy az arca kedves mosolyra görbül, ahányszor a fiú közli vele, hogy elment az esze ...Összeráncolt a szemöldökét. Nem engedhette meg magának, hogy ilyeneket gondoljon. Soha. Megálljt parancsolt a gondolatainak, de azok megállíthatatlanul zúdultak rá, akár egy lavina, és maga alá kényszerítette. Az imént történtekre gondolt, ahogy a lány teljes súlyával nekifeszült, ahogy a nedvességtől hideg haja az ő homlokát simogatta...Keze erősen a kés köré fonódott, nagy kezébe zárta az apró markolatát. Indulatosan lendületet vett, majd minden erejét egyetlen pontra összpontosította, és elhajította a kést.     Süvítve vágta át a levegőt, szemmel követhetetlen gyorsasággal szelte át a távolságot, majd hangos csattanással belemélyedt a falra akasztott céltáblába. Bőr markolata állította meg, nehogy elsüllyedjen a tömör fában. Közelebb ment, és megvizsgálta a fegyvert. Meg sem próbálta kiszedni. Újabb fegyverért nyúlt. Keze precízen tartotta a késeket.
    Lehajtotta a fejét, és mélyet lélegzet. Minden energiájával a kezeiben lapuló  apró, de halálos tárgyakra gondolt. Minden apró részletet érzékelt: a fegyver alakját, ahogy  karcsú íve a tenyerébe simult, markolatának bőr fedését, ahogy a barázdák simogatják a vékony bőrt a tenyerén. Minden izma megfeszült, várták, hogy a fiú parancsot adjon nekik.
   Felcsapta a fejét, összehúzta a szemét,  két másodperc alatt felmérte a távolság, és erőkifejtés nagyságát, majd elrugaszkodott a földről. Gyönyörű, ívbe feszített testtel, kecsesen szállt, kezében megy-megvillantak a pengék. Egy teljes kört írt le a levegőben, egy másodperc töredéke alatt mozdult, és elhajította a fegyvert. Tökéletes ívben repültek, miközben egymással versenyeztek a levegőben. Szinte egyszerre fúródtak bele a táblába.
   Bryan tökéletes állásban ért földet, végig megingathatatlan maradt, egyszer sem vesztette el az egyensúlyát. Elismerő taps ütötte meg a fülét. Jace állt az ajtóban, mögötte Catrina felkontyolt hajjal. Ügyesen összefogta szép dús haját, és fekete harci öltözet  kiemelte karcsú alakját.
          -Ez csodálatos volt- bólintott Jace- Azért annyira nem, mint ahogy én csinálom, de utánam első vagy- mosolyodott el szélesen. A fiú zavarodottság fogta el: hetekig gyakorolta a mozdulatot, és nem szokott nézőközönséghez.
        -Minden elismerésem- bólintott Catrina- legközelebb, ha soron kívüli edzéseket tartasz, légy oly kedves és szólj nekem.- kacsintott jókedvűen a lány.

 

2 megjegyzés:

  1. Szia. :)
    Most találtam a blogodra és el is olvastam az eddigi részeket.
    Fantasztikus ahogy írsz, teljesen belemerültem a történetbe.
    Tetszik a sztori, a karakterek, az elöző résznél pedig fülig érő szájjal mosolyogtam a Malec jelenetnél. :D Annyira cukik és annyira imádom őket <3
    Mikorra várható a folytatás? :)
    Puszi
    Klaudia

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Köszi, nagyon aranyos vagy😊😊 szeptember első heteire várható a következő.:)
      Puszil: Dora

      Törlés